Mai fejemmel már nagy biztonsággal állíthatom, hogy az önsorsomat formáló közösségek két csoportja jól megkülönböztethető egymástól. Az egyikbe a többnyire nem tudatosan választott, intézményesült, bürokratikus szervezetek tartoznak. Ezen közeg történéseinek kisebb a szerepe az életemben, mint az önként és tudatosan vállalt, nem bürokratikus szerveződésű, de „ama tőrök” merész forgatására késztető művészeti műhelyeknek.

       Örkény szerint – lásd a Vérrokonok című drámáját – Magyarországon mindenki vasutas. Szerintem kis hazánkban nem csupán a vasúthoz fűződő kapcsolatainknak van önmagán túlmutató jelentősége, hanem annak is, hogy nálunk csaknem mindenkinek van olyan hobbija, mániája, amit komolyabban vesz, mint a főhivatású munkáját. Nem feltétlenül kárhoztatom tehát a pótcselekvést!

       Nagyon szeretek tanítani, de a pedagógus szerepkör mellett számomra az élet megélésének egyik nélkülözhetetlen módja „véletlenül” éppen az amatőrszínjátszás.

       Hogyan jutottam el idáig? Talán érdemes áttekintenem életutam fontosabb stációit.

       1946. október 15-én láttam meg a napvilágot egy Győr közeli községben, Téten, karnyújtásnyira Kisfaludy Károly szülőházától. Lehet, hogy a hazai romantika egyik művész-fejedelmének szellemisége gyermekkoromtól kezdve hatott rám? Tény, hogy már az elemi iskolában sem a matematika vagy a fizika, hanem a humán tárgyak – főként az irodalom – lelkesítettek. Középfokú tanulmányaimat Győrben végeztem és fejeztem be egy közgazdasági technikumban. Itt sem a matek vagy a könyvvitel volt az erősségem. Jobban szerettem irodalmi önképző körbe járni! Tizenéves koromban számos egyéb mániáim is volt: amatőr szinten focizgattam, ping-pongoztam, bélyeget gyűjtöttem és a lányokhoz való közeledést is gyakoroltam, bár meglehetősen félénken. 

       A folytatás: két év sorkatonai szolgálat Pápán (1965-1967), ahol persze jobban ment az „irodalmi színpadozás,” mint a lövészet vagy az adó-vevő rádió kezelése harckészültségi körülmények közepette. Első diplomámat – népművelő-könyvtáros – már „Vasban” és „vértben” 1970-ben szereztem a szombathelyi felsőfokú tanítóképezdében. Világmegváltó szándékkal álltam munkába Torony községben, művelődésiház-igazgatói és mindenesi szerepkörben. Időközben a Népművelési Intézet tanfolyamait elvégezve színházi rendező működési engedélyt szereztem, melynek birtokában Merő Bélától átvettem a szombathelyi Radnótu Színpad irányítását (1968-1975). 1970-ben megalapítottam és 13 évig vezettem és rendeztem, a „menet közben” Kiváló Együttes címet is elnyert toronyi Bodárka Színpadot. Állandóan meg akartam újulni, ezért több ízben is tanultam. 1976-ban a szombathelyi főiskolán magyartanári, 1984-ben az ELTE Bölcsészkarán egyetemi szintű népművelői végzettségre tettem szert. Főhívatású pályafutásomat az alma materemben, a szombathelyi főiskolán folytattam, ahol jelenleg docensi „rendfokozatot” viselve esztétikát, kommunikációelméletet, filmművészeti és médiaismereti tárgyakat oktatok.

       Persze a főiskolán sem mondtam le az életemet kiteljesítő mániákról. Az 1980-as évek elején filmkluboztam, 1990-ben művész-mozit alapítottam, amit azóta is vezetek. 1986-1991-ig életre hívója, művészeti vezetője és rendezője voltam a főiskola Ékezet Színkörének. Kevéske maradék időmben írogattam is: a film- és színházi tárgyú tanulmányaim mellett a Téma variációkkal és szonettel c. színpadi játékom (1976) és a Zuhanás közben c. Mrozek adaptációm megjelenésére vagyok a legbüszkébb.

 

       Amatőrségem legmarkánsabb bizonyítéka persze az 1976-ban alapított és lassacskán 30 éve folyamatosan működő Ferrum Színházi Társulás, amelynek kezdettől fogva „motorja,” művészeti vezetője és egyik rendezője vagyok. Szombathely egyetlen jelentős és időtálló színházi formációját 1991-ben a Kiváló Együttes címig, 2003-ban a Csokonai díjig navigáltam.

       Kemény korszakban, kőkemény emberi-színházi magatartást honosítottam meg a társulatban. A vasi régióban a Ferrum mutatott be először abszurd műveket, de a hazai drámairodalom „új hullámának” képviselőit – pl. Bereményi, Czakó, Császár, Darvasi, Kárpáti, Schwajda, Tolnai és mások darabjait – is az én rendezéseimben láthatta először a nyugati határ – hosszú ideig aknásított szögesdrót –  mentén élő közönség.

       Hogy miért harcolok „ama-tőreimmel” még mindig?

       A válasz két sorba sűríthető. A verset, melyből idézek Cukor György költőbarátommal fabrikáltuk egy premiert követő mámoros éjszakán. Akkor, amikor a Ferrum még „csak” a 20., a rendezője viszont az 50. születésnapját ünnepelte. (A teljes Ama-tőr-szöveg az Életünk 1997/2. számában és honlapunkon is olvasható.)

       „Add meg uram a mérlegelést, a keserves tűnődést.

       Lehessek valóságosan az a színpadon, ami életemben soha.”

…Hát ilyen egyszerű ez. Ezért csinálom még ma is!

 

 

Szombathely, 2005. március 24-én, Gábor-napon,

4 x 24 órával Kao Hszing-csien: A buszmegálló című komikus lírai életképeinek

„tavaszi fesztiválos” Ferrum-premierje és 1 x 24 órával a második előadása után